A nappali fényárban úszott, féléves lányom békésen aludt hordozható ágyában, én pedig előkerestem egy darab akvarellpapírt. A tus szerencsére még nem száradt be, és vékony hegyű rajztollat is találtam. Az elkészült munka – fekete, sűrű vonalkákból álló körformában egy galaxis karjai spirálalakban vonzanak az elmélyülő középpont felé tartó darucsapatokat- talán egyszer felbukkan majd valahol. Egy műgyűjtőnek ajándékoztam, fotó sem készült róla, pedig ez a kisméretű munka indította el igazán pályámat, alapja volt mindannak, amit az alkotómunka közvetítő erejéről, a felhasznált anyagok iránti alázatról, a teremtett világ nagyszerűségéről azóta is gondolok. Idővel a szigorú, a mellébeszélés lehetőségét kizáró fekete-fehér képi világ színesebbé vált, a tusrajz hagyományos technikáját pedig átvették a saját kísérletezésből létrejött egyéni technikák. A „hegymenet” nehéz és magányos út volt, tanárként és családanyaként (mindkettő egész embert kíván) sok nehézséggel kellett megküzdenem azért, hogy ezek a munkák egyáltalán elkészülhessenek.