Apám újszülött létem első fotózható – és az akkori normák szerint publikus – alkalmaitól kezdve gyakran örökítette meg gyerekkorom apróbb-nagyobb történéseit. Ezek a fotók sokszor nagyon kis méretűek, az idők során elvesztették élességüket, hátterük legtöbbször természeti környezet vagy házilag mintásra hengerezett falak. Az elkapott mozdulatok esetlegesek, olykor suták, vagy épp ellenkezőleg: hatásvadászóan beállítottak. Mindez megjelenik a képzőművészeti anyagban is: az egyszerűsített figurák tökéletlenségében, az apám által kért pózokban, a tárgyi örökségben fellelt, tucatnyi falhenger minta alkalmazásában, amelyek között olyan is akad, amely gyerekkori szobám falát díszítette. A teljes anyagon végigvonul egy jellemző elem, amely korábbi munkáimon is gyakran megjelent: az ezüst felületek fémes ragyogása. A címadó SZTANIOL szó is erre utal. Bár a szóban forgó időszakban a vékony kis ezüstfóliát már alumíniumból készítették, melynek elődje volt az ónból készült valódi sztaniol, a névhasználat sokáig megmaradt, az alufólia elnevezést csak jóval később kezdték használni. Gyerekkorom sztaniolja kellemes emlékeket idéz, általában édességek, csokoládék csomagolópapírjaként találkoztam vele. A sztaniol megidézése nemcsak a múltba visz vissza, de mint bevált pompakellék, ünnepivé teszi a régi fotókat, az idő ezüstjével jótékonyan bevonva visszaadja megkopott fényüket.